Eltelt néhány év, a különös éjszaka óta. Aznap, Emily rosszulléte után valami olyan különös dolog történt, ami megmagyarázhatatlan rettenetet keltett a férfiban, s kérdés sem fért hozzá, hogy erről sosem fog tudni beszélni. Aznap, valami egészen meghökkentőben volt része, valami olyat mutatott neki a lány, amit előtte és azóta sem, soha senkinek, de Péter érezte, hogy elrontott valamit. Nem lehet megmagyarázni mit, hiszen Emilyvel az élet sosem volt szokványos, és a különös nőhöz, különös érzelmek tapadtak, melyek nem voltak kiszámíthatóak. Mint egy gyermek csapongásai, mint egy idős ember rigolyái, és emellett a csupa érzelem nő. De most, amint a csoda szertefoszlott, Emily viselkedése egyre higgadtabbá, tőle szokatlanul furcsává vált. A lüktető lángolás alábbhagyott, a villongó kacaj sem festette már meg mindennapjaikat. Eltűnt a homlokáról a gondterheltség barázdálta ráncocska, és Péter jóslatának megfelelően úgy tűnt egyre összeszedettebb, egyre inkább közelít a társadalom által megfelelőnek ítélt normákhoz. Már nem beszélt senkinek szokatlan világszemléletéről sem, vagy arról, hogy néha minden ok nélkül a gondolatai hatalmas sasszárnyakkal kalandoznak el abba a titkos világba…
Persze ez csak látszat volt, a szürke mindennapokba beleburkolta a felettébb magányos kis valóságot, ahol már gyermekkora óta otthonosan mozgott. A sok barát, és kapcsolat egy ideig véget nem érő próbálkozásainak tanulsága volt, hiszen mint mindenki más, ő is vágyott rá, hogy megtalálja azt, akivel osztozhat majd furcsaságain. Így negyvenhez közelítve megváltozott. Megelégedett a világ által ráaggatott szereppel, és mosolyogva fogadta el, a monogám kapcsolatot, a dolgos hétköznapokat, a ritkuló, de még fel-fel tünedező party meghívásokat, és az átlagos élet savanykás millőjét. Ám ez, nem a feladás közönye volt, még csak nem is egy fal, vagy egy maszk mögé rejtőző dacos képmutató játék. Egyszerűen csak megkapta amit akart, mégha nem is úgy, ahogy vágyott rá. Igazából, már az elején sejtette, hogy ha meg is találja azt az embert, akivel osztozhat a csodán, a társa, akkor sem fog tudni vele tartani, magányos marad ebben az általa megélt titokban. Mégis, nyugtatóan hatott rá, hogy immár Péter is tudja, és látta, és már nincs egyedül. Hiszen mindenki ezt akarja, ezért él, és ezért küzd éveken át, hogy ne legyen magányos. Makacsul ragaszkodik a saját kis világához, kapaszkodik belé, mint a kismajom az erdőtűzben az anya bundájába. S közben, mégis keresi azt akivel önmagán osztozhat. Kínálja magát, keresi aki kér belőle, akinek igazán kell. Mindig azt hiszi minden barátságban, minden szerelemben, hogy meglelte, de ahogy kopik a fény, elengedi, és legyint, hogy “Van ilyen, tévedtem.” De Emily már más volt. Valóban más. Már nem csak AZ különböztette meg a tömegtől, hanem az is, hogy már nem volt egyedül, s ez a gondolat nem szárnyakat adott, hanem épp ellenkezőleg, lábakat, mellyel meg tudott állni az élet hepe-hupás talaján.
Azon a különös májusi estén, nem csak Emily változott meg, Péterben is megindult valami, aminek nevét akkor még nem tudta, ma azonban fordulópontként emlegetné, ha tudna róla beszélni. Mivel azonban nem tud, így csak az agyában villan fel ez a szó, mikor arra az esére gondol.
A fordulópont után, csendesen ült egy darabig, majd megölelte a lányt. Valahol olvasott erről régen, hogy milyen fontos bizonyos helyzetekben a testi kontaktus. Hogy az örömben vagy gyászban osztozó emberek, miért alkalmazzák ősidők óta ösztönösen ezt a gesztust. Jobb amúgy sem jutott eszébe, annyira meg volt rettenve, s röpke pillanat alatt vesztette el az összes józanságát. Van az úgy, hogy amikor a legnagyobb traumák, legsokkolóbb dolgok tárulnak elénk, a legelemibb, egyszerű válasz bontakozik ki interakcióink sűrűjéből.
Ültek ott némán. Péter törte meg a csendet, bár nem szavakkal, hanem csak felállt, odament a hűtőhöz és kivett egy üveg jóféle szatmári szilvapálinkát. Mindkettőjüknek töltött, bár nem a tőle megszokott sznobizmussal. Az első kezébe akadó ivásra alkalmas tárgy a kávésbögréje volt. Még Emilytől kapta, mikor udvarolni kezdett neki.
–“Minden kezdet nehéz…”- hirdette a vicces felírat a bögre falán. A férfi most szinte gúnyosnak érezte a szavakat. Méghogy a kezdet nehéz?!- zsörtölődött magában.-Hol volt azon a nyáron még a nehézség? Folyon nevettek, játszottak, kirándultak vagy szerelmeskedtek… Ó, hogy mennyit szerelmeskedtek… Emilynek volt dolga már előtte is jópár férfival, bár könnyűvérűnek nem tudná nevezni mégse…talán jobban kifejezi szexuális előéletét a naivan érzelmes kifejezés, bár ebben nyilván van a Pétertől származó elnéző szeretetből is egy adag. Számára azonban Emily volt az első. Most bármilyen gondterhelt is volt, az emlékek színesen tárták elé azt az éjjelt. A szabadban voltak egy augusztusi izzasztó nap után. A lány ötlete alapján kifeküdtek a fűbe egy elhagyott réten és nézték az eget, bár csillagot egy darabot nem láthattak a sok összegyűlt felhő miatt. A lány csengő hangján énekelt, felolvasta a legújabb verseit, s mire eggyéolvadtak, az ég kitisztult, s minden fényesen ragyogóvá lett. Emily nagyon sírt utána, de nem adott magyarázatot. Péter pedig a föld felett lebegett még napokkal utána is.
A hirtelen lehúzott pálinka visszaszakította a jelenbe az elmélkedő férfit.
Emily szeme most is könnytől csillogott:
-Csak nagyon erős volt. Tudod, hogy nem bírom a töményet– mentegetőzött.