Valahonnan egész mélyről hangoztak fel a szavak. Nem is szavak voltak… sokkal inkább képek, melyek már szinte olyan erősen törtek elő, mintha évezredek rabsága szorongatná őket vasmarokkal. Küzdve másztak fel azon a bizonyos lajtorján, mikor Emily erősen kezdett koncentrálni.
Sokféleképp tudott figyelni, és gondolkozni, de mind közül ez volt talán a legszebb és legnehezebb folyamat; az emlékek felhasítása, a mély süppeteg múlt iszapjából. Ilyenkor különös csendeket, vagy épp szokványos témákat tört porrá a hirtelen villongásokkal. Sosem törődöt másokkal eléggé ahhoz, hogy a saját izgalmas és általa egyedinek tartott világát feláldozza valami múlékony látszatért, amivel tetszeleghet.
Most épp egy meghitt szerelmes percben a májusi alkonyban osontak ezek különös elfeledett események az elméjének felszínére, majd bukdácsoltak, úgy szavakká, mint ahogy csak a halovány emlékek tudnak. Tévedések, és szubjektív eltérések tudatában fogott bele a lány a történetek kavalkádjába, látszólag minden előzmény vagy összefüggés nélkül, miközben kedvese a hátát masszírozta.
– Olyan magányos vagyok, és nem találom önmagam. Tudod, mikor fiatalabb voltam, hatalmas társaság vett körül. Nagyon szerettem azt az időszakot, mindenki annyira illett a képbe. Engem Mesinek neveztek, bár nem sok köze van igazi nevemhez, de több réteg alkotta ezt a becézést. Magyar művész filmből jelenet egy kicsit butus, de bájos teremtésről, egy Kispál szám még a múlt évezredből, és az, hogy derü lengett körül, és csupa izgalom. Tudod szép csaj voltam, és kellőképp népszerű, hogy a mókaMes(ter)i nevet viselhessem. Mindenkivel megtaláltam a hangot, miközben minden héten összejött a szokott társaság iszogatni. Jajj, ne nézz már így, hiszen, nem részeges ostoba fajankók voltunk. Valahogy mi mindig különlegesnek számítottunk. Mindenki aki velünk tarthatott, értelmiségi, és színes egyéniség volt. – és buknak elő egyre a képek, az arcok a nő fejéből, a száján át adva tudtul, amit úgysem ért soha a másik. Hiszen ott sem volt, és ha ott is lett volna, ki tudja, hányféleképp mesélik a valós szemtanúk, de nem is számít, csak a mártózás az édes emlékekben, ahol minden megszépült már egy jó ideje.
– Otit már 12 éve ismerem, és még sosem vesztünk össze. Hú, Patrikot, meg egyenesen, várj, hadd számoljak… 17 éve. Jó, vele egyszer valami miatt nem szóltunk egymáshoz egy ideig , de nem emlékszem mi miatt… – Itt látszik, hogy Emily milyen nagyon is szeretne emlékezni. Hosszan tűnődik, és ahogy valamit nem tud kiásni, úgy bukkannak fel sorra olyan képek, melyekre most nem is igen akart visszatekinteni. Furcsa dolog a múlt, mintha apró damil kötné össze a sok eseményt, s nem tudod csak ezt, vagy csak azt kipecázni. Legváratlanabb percekben jön elő ami fáj, vagy az, ami megmosolyogtat, miközben egy egész másik darabkát keresel, ami meg mintha erre a sorsra lenne hivatott: szétfoszlott az idő savtengerében. –Mindegy– mondja, de korántsem számolt le ezzel, tovább aggasztja az elveszett vita képe, ahol egy számára nagyon fontos fiútól, egy időre elsodródott. Végül egy féligazság halvány képét teszi oda az agya, bár belül még napokig fogja zaklatni az elhagyott emlék. Aztán hosszan meséli az együtt töltött estéket, a szokatlan programokat, vagy azt, hogy mi tett egy-egy tagot olyan különlegesen értelmessé, s itt, méltán büszke, s kicsit mulat is a felhozott példákon: -Tudod Gyuri akármilyen bunkó is volt, rengetegett tudott a történelemről. Szegeden volt töri szakos. Vele sokat vitáztunk. Vállalhatatlan volt.- mosolyog, majd, tőle megszokottan, hirtelen vált:- Vagy ott van Szidónia, ő is Szegeden tanult, jogot. – itt jelentőségteljesen elhallgat- Csak azért hagyta ott, mert nem szerette az embereket. Patrik is okos, bár ott hagyta Szolnokot, de aztán Budapesten a kommunikációs fősulin tanult. Olvasott, gitározott, rallizott, fotózott, újságot szerkesztett, angol nyelvű számokat írt, jól beszélt idegen nyelveket. Hú, ő nagyon sokszínű volt. – Valhogy mindenkiről olyan áradozva mesél, s közben gondolkozik saját betöltött szerepén a múltban, hogy miért szerették olyan sokan. -Hiányoznak ezek az idők.- S már érződik, hogy meg fogja támadni újból a melankólia, és a rossz kedv, a hiány és az útkeresés.
A legrosszabbkor kell otthagyja őt a kedvese pár percre, s innen már csak lefele siklik, megszokott pályáján, le egész mélyre, a sötétbe. Felül, és a gyomrához kap. Az idegesség, mely egy ideje már kísérője a mindennapjainak, gyomrát forgatva, késként szaggatja szét. Mikor Péter visszatér a szobába, rémülten nyugtázza, hogy ismét itt van, bekövetkezett a váltás, és ilyenkor megőrül a tehetetlenségtől. Szereti a nőt, és segíteni akar rajta, de nem tud. Talán nem is kell. Emily elszalad a mosdóhoz, a kulcs kattan a zárban, s ettől Péter csak még jobban megretten. Erőnek erejével fegyelmezi saját aggódó énjét. Alárendeli magát a nő szeszélyes akaratának, hitegetve magát azzal, hogy boldog Emily mellett, neki ez így jó. És vár… Percek telnek el, mire a lány kijön falfehéren, s innen fogva az éjjel rémálomként hasítja ismét ketté a meghittségük szentélyét…
Kommentek